György Faludy (Budapest, Hungría, 1910 - 2006)

 

 

LA ÚLTIMA PLEGARIA DE MIGUEL ÁNGEL

 

 

Tu yunque es la tierra, abarcando el cielo

tu brazo describe la órbita del sol.

He trabajado durante setenta y seis años en lo alto

del andamio mas no pude encontrarte, poderoso.

Doy forma al mármol, pero cuando la tarea está hecha

se desfigura y convierte en ídolos muertos.

Los maravillosos arcos iris ahora eluden mis ojos,

que solían verlos debajo de cada piedra.

Ahora soy una roca desgastada, ha llegado mi turno

de estar malhumorado, atormentado, taciturno,

pero en mi alma los arcos iris brillan intensamente.

¿Cómo podré romper la puerta de la prisión de mi cuerpo?

Golpéame, si eres capaz de amar a este réprobo:

soy el mármol, Divino Escultor.

 

 

 

___________________

en “37 Vers / 37 Poems”, Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 2010. Trad. del húngaro al inglés, Peter Zollman. Versión del inglés al castellano, Jonio González. 

 

 

 

MICHELANGELO’S LAST PRAYER

 

Your anvil is the earth, spanning the sky

your arm describes the orbit of the sun.

I’ve worked seventy-six years on the high

scaffold but could not find you, mighty one.

I shape the marble, but it goes awry

into dead idols when the work is done.

The dreamy rainbows now elude my eye

that used to see them under every stone.

Now I’m a weathered rock, it is my turn

to be ill-temperaed, tortured, taciturn,

but in my soul the rainbows brightly shine.

How can I breach my body’s prison gate?

Strike me, if you can love this reprobate:

I am the marble, Stone-carver Divine!

 

(Florence, 1935)

 

 

 

MICHELANGELO UTOLSÓ IMÁJA

 

Üllőd a föld s az égi boltra állván

oly ívet írsz karoddal, mint a nap.

Hetvenhat éve állok fenn az állvány

deszkázatán, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány

s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.

Nem leltelek meg, illanó szivárvány,

ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban

megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,

de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?

Üss rám, ha tudsz még vén bűnöst szeretni,

Istenszobrász! A márvány én vagyok.

 

(Firenze, 1935)

 

 

 

(Fuente: Jonio González)